Ruth Reichl 1993 és 1999 között hat éven át volt a The New York Times étteremkritikusa, az erről az időszakról szóló élményeit írta meg harmadik életrajzi regényében, a "Fokhagymák s zafírok"-ban (Garlic and Sapphires). Nem véletlenül övezi hétpecsétes titok az étteremkritikusok kilétét, nyilván amint egy étteremvezetője megtudja, hogy kritikus érkezik hozzájuk, a felszolgált adagok nagyobbak lesznek, az ételek ízesebbek és a pincérek kedvesebben ugrálják körül a vendégeket. Mivel a The New York Times fő kritikusaként elég nehéz inkognitóban maradni, már az első munkanapja előtt villámsebességgel a konyhák falára a képe, és a pincérek árgus szemmel figyelték az egyedül étkező, sötét hajú, középkorú nőket. Reichl a saját bőrén is megtapasztalta, hogy nem vicc az étteremkritikusok álbajusza és kilyukasztott újságpapírja. Így fogta magát, és ha nem is álbajuszt, de parókát és jelmezt húzott és minden alkalommal más-más szerepbe bújt. A könyv egyik érdekessége, hogy Reichl nem csak felvette a jelmezt, hanem azonosult is ezekkel a szerepekkel (hol idős szegény hölgynek, hol nagyvilági úriasszonynak, hol a saját anyának öltözik), a hosszas ételleírások mellett az önreflexió ez a szintje ad érdekesebb csavart a fejezeteknek.
A könyvben számomra elég kevéssé merül fel a kérdés, hogy Reichlnek tulajdonképpen mégis csak az a munkája, hogy igazán tehetős embereknek mondja meg, hogy hol költsék el a pénzüket. Jó lett volna arról többet olvasni, hogy ezt a kérdést hogyan éli meg, hiszen nyilvánvalóan felmerül benne a kérdés: az egyik fejezet végén saját férje szembesíti a szépen kifejlődött sznobizmusával:
Michael: "Tegnap este nem bírtam elviselni azt a személyt, akivé váltál.
Ruth: Miért, kivé váltam?
Michael: A New York Times Fő Kritikusává, New York kis hercegnőjévé, Ms. Én-mindent-tudok-az-ételről-ne-merj-vitatkozni velem felsőbbséggé. Válassz magadnak egyet.
Ruth: Ennyire szörnyű voltam?
Michael: Ennél is rosszabb. Régen őszintén élvezted az ételeket és képes voltál ezt az élvezetet lefordítani mások számára is. [..] Tegnap eszembe jutott T. S. Eliot Négy kvartett című versének "Sárban fokhagymák s zafirok" sora. Régen egy spirituális élmény volt számodra az étel, imádtál főzni, imádtál enni, imádtad a szakácsok nagylelkűségét és a varázslatot, ami az asztal körül történik, ha egy csodálatos ételt szolgálnak fel. Tegnap ennek a nyomát se láttam."
Kár, hogy az önreflexióban nem megy mélyebbre, és nem veti fel azt a kérdést is, hogy ezek a beöltözős "játékok", mennyire szolgálják az ő vágyainak kiélését vagy mennyire mondanak valamit a hétköznapi embereknek New York éttermeiről. Ugyanakkor Reichl tagadhatatlan érdeme, hogy a 90'-es években elsőként fedezte fel az ázsiai konyhát és írt róluk, amikor az még szentségtörésnek számított. Talán, ha felső középosztály igényeitől is kicsit el tudott volna rugaszkodni, még érdekesebbé válhatott volna a könyve.
